Önpusztítás

Kedveseim!

Mint ígértem megérkeztem az első igazi bejegyzésemmel. Erről elég nehéz lenne beszélnem, sőt kijelenthetem, hogy valószínűleg nem is tudnék, ha valaki feszegetné és ezennel meg is köszönöm mindenkinek, hogy eddig nem tették. Könnyebb leírni:

2014. közepe
Éltünk ezelőtt egy olyan életet, amiről azt hittük, ez a pokol és ennél csak jobb lehet. Amikor 30 éven keresztül egy olyan emberrel élsz egy olyan életet, ami nem a te vagy a családodé, hanem egyedül az övé, egy harmadiké. Mindig azt tenni, amit a másik akar, mindig hozzá alkalmazkodni, igazodni, félelemben, rettegésben élni.. Tudod-e milyen az, amikor mindennap megfordul a fejedben, hogy akár ma egy családi tragédia áldozata lehetsz? Tudod-e milyen az, amikor félve mész haza a munkából? Ismerős a mondás, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon. Ebben az esetben mindenhol jó, csak otthon ne kelljen lenni. Volt ilyen is. És amikor megvan a a lehetőség, hogy kiszakadj ebből az "életből" ugye rögtön megteszed?! Nekünk megadatott. A nagyon sötét alagútban látod a fényt, a kijáratot, felemelő érzés. Lehetőség egy új életre, hátrahagyva minden rosszat és 30 év után elkezdeni élni, úgy igazán élni! Eleinte kicsit félve az újtól, el sem akarod hinni, hogy eljött az időd! Épp, hogy hozzászoksz és jön valami sokkoló. Valami, ami ledönt a lábadról, amit a legrosszabb ellenségednek sem kívánsz.

2015.februárja
Felfigyeltünk arra, hogy nagyon kimerült, nem érzi jól magát, feledékeny és szinte egyértelműen jelzett a teste, hogy baj van. A 32. házassági évfordulója napján, amit már egyedül töltött, megkapta élete lehető legrosszabb hírét. Egy diagnózist, ami a földbe döngölte őt is és mindenkit, aki szerette őt. Emlékszem, ahogy kijött az orvostól és összeesett. Csak hullottak a könnyei, mint a zápor, olyan keservesen sírt. Nagyon megijedtem. A nő, az anya, aki a szememben a világ legerősebb embere -akit sosem láttam sírni, mindig-mindig csak nevetni- most a földre rogyva omlik össze. Hosszú percekig nem bírt megszólalni, csak a papírt néztem és nem akartam hinni a szememnek.. A diagnózis előrehaladott állapotban lévő rosszindulatú daganat. Mi fordul meg ilyenkor az ember fejében? Rögtön a halál. Anyunak is. Csak azt hajtogatta: "Megfogok halni, megfogok halni".
Abban a pillanatban szertefoszlott minden álma az új életről. Egész betegsége alatt annyiszor kérdezte miért érdemli ezt? Én csak annyit tudtam válaszolni, hogy "Te vagy az, aki nem érdemelné soha."
Egy halálos betegnél versenyt futsz az idővel. Az a baj a Magyar egészségüggyel, hogy protokoll alapján "gyógyítanak" (inkább csak tünetileg kezelnek, illetve kísérleteznek veled, mint a patkányokkal). Rengeteg, de tényleg megdöbbentően sok az onkológiai beteg. Nagyon sokan várnak "halálos ítéletre" (mi csak így hívtuk az onko-teameket) Ilyenkor összeülnek a nagyérdeműek és döntenek a sorsodról, milyen kezelést fogsz kapni. (Persze ezt megelőzi rengeteg rutin vizsgálat és biopszia) Mint minden ember más, így mindenki másba próbál kapaszkodni, mert tudod, ha az életedről van szó, képes vagy mindenre. Igen, mi is nagyon sok lehetőséget megpróbáltunk, de ezt majd egy másik bejegyzésben részletezem.
Amikor beült az első "koktéljára", nagyon félt. Nagyon féltettem. Először olyan citosztatikus szert kapott, amitől nem hullik ki a haja. Ettől kicsit megkönnyebbült, közben kapott sugárterápiát. Miután megkapta a maximálisan adható sugárterápiás mennyiséget és lement 28 adag kemo, az eredményei biztatóak voltak. Áttétről szó sem volt és csökkent a daganat mérete is, reagált a kúrára. Anyu is láthatóan jól volt.Életem legszebb karácsonya volt vele. Júniusra vártuk a kislányom, ő fejébe vette, hogy addigra meggyógyul, hogy unokázhasson. Neki akarta szentelni az életét. Szóba jött  már a műtét is. Alig várta, hogy túl legyen ezen a rémálmon. Annyira küzdött és élni akart! Visszatért a jó kedve, a humora. Együtt készültünk a kicsi érkezésére.
A műtét viszont nem sikerült. 1 órát nem volt bent. A daganatsebész közölte velünk, hogy áttétet talált egy olyan területen, ahol nagyon kockázatos. Nem lát sok esélyt, a kemo is időhúzás. Leírhatatlan az érzés.. Még most is érzem azt a fájdalmat.  Elképzelni sem tudtam, hogy mondom el neki, ha felébred. Ott volt a nagy összeomlása. Megtört. Onnantól rohamosan romlott az állapota. A kemot sem tudta felvenni, mert bevérzett a koponyája. Ő kórházban volt, amíg én szültem. Sokáig bent voltunk a kicsivel, mert nem volt komplikáció mentes a szülés. Annyira hiányzott mellőlem. Próbálta telefonon keresztül tartani bennem az erőt. Nem tudtam örülni, nem éreztem magam anyának. Semmi sem volt rendben. Alig vártam, hogy hazamenjek hozzá. Amikor hazaértünk és megláttam sírtam és öleltem, szorosan. Nem akartam többet ilyen sokáig távol lenni tőle..
Ahogy felvette a következő kemot, már látható volt, hogy nem bírja. Ez már egy erősebb szer volt.
Felerősítette a fájdalmait is. Sokszor a falat képes lett volna kaparni. De még így is ott volt mellettem és segített nekem. Éjszakázott a kicsivel két kábító fájdalomcsillapító közt, mert már az se hatott. Amíg ereje volt viselte szó nélkül a fájdalmat. Sírt, nagyon sokat sírt, de a gyerek előtt sosem. Emlékszem annyi erőt vett magán, hogy minden reggel átcsoszogott, hogy jó reggelt kívánjon a "kis tündéjének". Kérdezgette, hogy mikor mehet már dolgozni, mert haszontalannak érzi magát.
Kislányom első karácsonyára készültünk. Anyu már napok óta nagyon rosszul volt, alig aludt a fájdalomtól, már nem is evett. Nem válaszolt, nem reagált semmire csak meredt. Nagyon fájt így látni. Röstellem, annyira szégyellem magam.. nem hozzá méltóan beszéltem vele.. Ideges voltam és nem tudtam kezelni a helyzetet. Nem akartam, hogy elhagyja magát, érthetetlen volt, hogy miért nem hajlandó enni, hogy miért nem beszélget velünk.. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak. Az a nap nem csak neki volt katasztrófa. Az a nap sorsfordító volt. Nem fogom részletezni mennyire felemészti az emberi méltóságot ez a kegyetlen betegség, de az utolsó csepp a pohárban az volt amikor, már sírt és ordítva könyörgött, hogy "Hagyjatok már meghalni!" Aznap bevitettem a kórházba. A szentesténk a sürgősségin és a központi műtő előtt telt. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor úgy tolják be a műtőbe a mindened, hogy megkérnek köszönj el tőle, mert lehet már nem látod többé. A következő három óra idegtépő várakozással telt. A férjem fel alá járkált, annyira ideges volt. Én ültem csendben és nem éreztem semmit. Még nekem is furcsa volt.. Minden kis vizsgálatánál remegett a gyomrom és hányni tudtam volna az idegességtől, most amikor tényleg nagy a baj semmit nem érzek. Járt az agyam, hogy mi lesz ezután.. Vajon van-e értelme ennek az egésznek? Miért szenvedtessem tovább? Ezek után neki tényleg már megkönnyebbülés lenne elmenni. Igen, nagyon fájt még gondolni is erre.. Nem vártam már semmi jót, az orvosok ki-be rohangáltak a műtőből.. Aztán kitolták lélegeztető ballonnal.. Alig bírták visszahozni altatásból.. Berakták egy hátsó üres szobába haldoklani.. Azt mondták az éjszakát sem éli meg. Nem bírtam úgy látni, csak menni akartam.. Egész éjjel nem aludtam. Rettegtem mikor csörren meg a telefon.. Reggel rögtön bementünk, már nem volt abba a szobába, annyira megijedtem hova vitték. Berakták egy többágyas szobába, jobban volt, de mondták, hogy nagyon erős morfiumot kap, ő már nincs magánál és nem is lesz. Ez egy vegetatív állapot. Simogattam, beszéltem hozzá, ez ment három napig. Délelőtt 1 órára, délután egy órára. Egyszer arra mentem be, hogy ordibálja a nevem, hogy hol vagyok.. Kérdezgettem tőle, bólintással reagált. Utolsó nap valamiért nem tudtam bent lenni 10 percnél tovább és nem tudtam semmit mondani csak azt hajtogattam, hogy mennyire szeretem. De semmi reakció. Másnap reggel már indultunk volna be hozzá amikor jött a hívás.. Ahogy megcsörrent és megláttam a férjem tekintetét, rögtön tudtam. Csak sírni tudtam. Semmi információ nem jött be és nem is ment ki. Csak azt éreztem, hogy megszakad a szívem. És csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi mindent kell még kibírjak. Hogy egyedül maradtam. Nem akartam otthon lenni, sehol sem akartam lenni. Senkit sem akartam. Bementem a ruháiért és aláírni a papírokat és követeltem egy orvost, mert 3 nap alatt senki nem állt velem szóba. Kifakadt belőlem mennyire lekezelték őt ott bent az alatt a három nap alatt, hogy a hányásába hagyták volna megfulladni, hogy látogatási idő alatt meztelenül feküdt önkívületi állapotban a kórteremben a látogatók előtt, mert még azt se tették meg amire megkértem őket, hogy amit bevittem hálóinget adják rá. Hogy berakták egy hátsó sötét szobába egyedül meghalni. Rájuk zúdítottam minden fájdalmam. Persze nem hatotta meg őket, mennyi ilyet látnak naponta.. Mint a gépsoron. De hagyjuk is az egészségügyet...
Egy nagyon jó ember ment el, és bánt, mert előtte volt az egész élet, senkinek sosem ártott, mindig csak segített, mindig más volt fontos, saját maga nem érdekelte. Nem érdemelte ezt.. Nagyon nem!
Ez volt lassan egy éve, de nincs nap, hogy ne hallanám a hangját, hogy ne fájna, hogy nem látja milyen ügyes az unokája. Egyedül maradtam nélküle, egy olyan űrt hagyott bennem, ami életem végéig hiányérzetet ad.
Nagyon becsüljétek meg a szeretteiteket, mert az élet kegyetlen és egyik percről a másikra megváltozhat az életetek!!! Tudjatok örülni minden együtt töltött percnek!!! Szeressétek egymást!!