Egy csoda születése

Ahogy említettem már, ez a blog olyan témákat boncolgat, amik hiába mindennapiak, mégis tabunak számítanak. Minden ember más, így másképp is élünk meg élethelyzeteket.
Még a terhességem alatt találtam az egyik közösségi oldalon egy fantasztikus csoportra, ahol a kismamák segítették egymást tanácsokkal, tapasztalatokkal. Bizony én már a terhességem vége fele jártam, de még mindig tisztán él bennem az a bejegyzés, amit egy fiatal hölgy írt oda, kétségbeesve.. Ott érezte mindenki, hogy ez nem csak egy bejegyzés a sok közül,onnantól mindannyian egyként izgultunk a hölgy és a gyermeke élete alakulásáért. Saját ügyünknek tekintettük az Ő megpróbáltatásait. Végigkísértük életük alakulását.  Évivel 4 hónap folyamatos (na jó, kisebb-nagyobb megszakítások voltak egyéb magánéleti, ünnepi vagy szimplán csak anyai kötelességek miatt) kommunikációjának köszönhetően megszületett ez a bejegyzés, ami reméljük segítséget fog nyújtani minden olyan embernek, akit ilyen megpróbáltatás elé állít az élet. Elhoztam át egy olyan élethelyzetet, ami tele van érzelmi bombával. Egyszerre megható és rémítő, összeszorul a szív, aggodalom tölt el, de egy csoda a vége.. Évi most megosztja Veletek történetét, amiből kiderül, hogy mennyi áldozattal és lemondással jár az álmod, de mennyire megéri, mert végül igen is valóra válhat szíved vágya!
Bár valóra válna az álmom..
A nevem Éva. A párommal Tamással 12 éve alkotunk egy párt. Számomra ő volt az első komoly szerelem. A kapcsolatunk nem volt épp problémamentes. Sok mindent átéltünk már együtt. Volt elhanyagolás,hazugságok,családi dráma,megcsalás,egy év külön,valahogy mégis visszakanyarodott egymáshoz az utunk. A 12 év alatt többször volt már olyan,hogy felkerült a baba kérdés,de nem voltunk még rá elég érettek. Hol ő szeretett volna és én nem, hol pedig fordítva. Aztán teltek az évek és a kapcsolatunk is egyre "egyenesebb" lett. Már nem volt annyi vita, megtanultunk együtt élni és a babakérdés is kezdett stabillá válni abban az értelemben,hogy már mindketten közös nevezőn voltunk: babát szeretnénk!

Azonban a közös elhatározás kevés volt. Próbálkoztunk éveken keresztül,de hiába. Időközben kiderült,hogy nekem PCOS-em van. Aki nem tudná,mit jelent ez, elmondom: ciszták vannak mindkét petefészkemben. Ez a betegség sok nőt érint, de nem mindenkinél ugyanúgy nyilvánul meg. "Gyógyítható",szinten tartható,de sajnos előfordul az is,hogy meddőséget okoz. Mi is ettől féltünk. Bár nálam rendszertelen havi vérzést okozott,ami odáig fajult,hogy szinte egy éve már nem volt peteérésem. Hiába mentünk el orvoshoz,csak hormon készítményekkel tömtek. Soha nem voltam az az alakomat féltő nő,de amikor az egyik készítménytől 5,a másiktól 6 kg-ot híztam,azt mondtam elég! Ideje magán úton kivizsgálásra menni. Kerestem is egy olyan doktornőt,akinek a PCOS a szakterülete. Felvettük a kapcsolatot és már csak az időpont egyeztetés volt hátra,ami az egész heti rohanásban a hét végére csúszott.

Emlékszem rá,hogy azon a héten épp egy műszakban dolgoztunk. Mindketten délután. Előtte való hétvégén ünnepeltük a Valentin napot egy romantikus vacsorával egy étteremben,ahol hatalmas meglepetés várt. Menyasszony lettem. Könnyek között mondtam igent,annyira szép volt!

Mi történik velem?..
Azon a héten rettenetes hasfájással és alhasi görcsökkel dolgoztam. Kimondhatatlanul fájt a hasam. Gondoltam egy hete lett volna aktuális az a bizonyos havi vérzés, biztosan csúszik még ha meg sem jön,a szervezetem mindig jelezte,biztos most is ez van. Estére már görnyedtem a gépnél az asztalon fekve,annyira fájt. Egész héten így ment.Hét végére már olyan szinten,hogy nem tudtam felegyenesedni. Akkor döntöttem úgy,hogy ez nem állapot,lemegyek az ügyeletre.

Megvizsgált az ügyeleten egy orvos. Megtapogatta a hasamat,megkérdezte,nem vagyok e terhes? Mondtam,hogy nem,mert egyrészt csináltam tesztet reggel,ami negatív lett (még csak halványan se pozitív),másrészt pedig peteérésem sincs egy hormonális betegség miatt. Azt mondta méhkürt-és petefészek gyulladásom van. Két választásom van:vagy ír fel antibiotikumot vagy elmegyek a sürgősségi ambulanciára és ott megnézetem egy nőgyógyásszal.

Azonnal tudtam,hogy nekem egy ilyen sarlatán semmit nem ír fel,inkább a nőgyógyász. Az a biztos. Hazajöttem elmondtam a páromnak mit mondott az orvos és már indultunk is. A sürgősségin már sírtam a fájdalomtól. Három órás várakozás után hívtak be minket. Odabent se csináltak semmi különöset. Vérnyomást mértek,kérdezgettek,megnyomkodták a hasamat,és mivel semmit nem,találtak,felküldtek az osztályra.Ott álltunk a nőgyógyászati osztály előtt orvosra várva. Tele izgalommal,fájdalommal. Nem kellett sokat várni,jött az ügyeletes orvos. Nem szeretem a nőgyógyászokat, irtózom tőlük,de ez a doki valahogy nem ilyen volt. Egyrészt fiatal volt,másrészt pedig olyan kedves volt. Elmondta,hogy csinál egy ultrahangot és megnézzük mi lehet a baj. A vizsgálóágyon is végig nyugtatott. Ne féljen drága,ne izguljon,engedje el magát stb. Az ultrahang elkészült. Semmi szokatlant nem látott,kivéve,hogy folyadék van a hasamban és mintha menstruáció közeli állapot lenne. A folyadék a hasamban aggasztotta,emiatt nem engedett haza. Vért vettek,meg vizeletet küldtek laborba,felvettek az osztályra.

Este 11 körül Bejött a nővérke,és közölte velem,hogy a véremben ahhoz képest,hogy nem vagyok várandós,elég magas a hcg hormon szintje,úgyhogy ha lehet már ne egyek,mert valószínűleg méhen kívüli terhességem van és ha szükséges,akkor másnap lehet,hogy meg is műtenek. Potyogtak a könnyeim. Cikáztak a fejemben a gondolatok,hogy ez biztos,hogy velem történik? Miért velem? Lehetséges,hogy összehoztunk egy kisbabát,de nem jó helyen tapadt meg? Teljesen kiborultam. A páromnak el se mertem mondani.. Reggel alig vártam a vizsgálatot.

Hat óra felé jött a nővérke a hőmérővel és a tűvel,hogy vért vesz,de ne egyek a vizsgálatig,nehogy műteni kelljen,és gond legyen. Nem,ettem. Nagy nehezen 10 óra felé megjött a laboreredmény. A hormonszint magasabb lett. Irány a vizsgáló. Feküdtem a vizsgáló ágyon és nem érdekelt,hogy 3 orvos állt felettem míg egy bennem forgatta az ultrahang fejet,csak imádkoztam,hogy jó helyen legyen az a kicsi élet. De az ultrahang most sem mutatott semmit. Újra csak a bizonytalanság. Közölték,hogy nem látnak semmit,de két nap múlva újra vérvétel és újabb ultrahang. Természetesen izgalomban teltek a napok. A család,a barátok Naponta jöttek,hívtak mire van szükségem,kell e bármi. Nem kellett. Azt kértem mindenkitől,csak gondoljanak ránk,hogy ketten mehessünk majd haza. Eltelt a két nap.  Megvolt az új vérvétel és az új ultrahang. A hormonszint szintén emelkedett szépen,fokozatosan,és mintha lenne valami az ultrahang felvételen is,de egyelőre nem tisztán kivehető,hogy a méhen kívül vagy belül van. Újabb két nap. Lassan felőrölt az ideg. A családban mindenki biztatott,hogy jó helyen lesz. Apa amikor bejött látogatni,mindig megsimogatta a hasamat,és mondta neki,hogy jó helyre tessék beágyazódni odabent. Vicces volt egy kicsit. Esténként már én is azon vettem magam észre,hogy magamban a hasamat fogva beszéltem valakihez,hogy szeretném ha velem maradna,hogy egy család legyünk majd hárman. Fura érzés volt,de reménykedtem. Elvégre nem,fájt semmim,nem véreztem,nem görcsöltem. Eltelt újra két nap és alig vártam a vérvételt. Nagyon sokára jött meg a laboreredmény,de biztató volt. A vizsgálatra viszont várni kellett egy napot,mert a főorvos úrnak valami sürgős dolga akadt. Sebaj, gondoltam, ha már ennyit kibírtam.

Első kép Zsófiról

Anya leszek?..
Másnap eljött végre a vizsgálat ideje. Félve és idegesen feküdtem fel az ágyra. Olyan hülyén éreztem magam. Izgultam,szorongattam egy papír zsebkendőt,és magamban azon drukkoltam,hogy mutasson valamit a felvétel. És ekkor azt mondta a doktor:"Nah kérem! Jól látható petezsák". A többire nem is emlékszem szó szerint,csak arra,hogy elsírtam magam. A doki elég hülyén nézett rám és azt kérdezte,szeretném-e megtartani ezt a terhességet? Nem is értettem a kérdést. Mondtam neki,hogy persze,hogy szeretném! Azt mondta,akkor gratulál,4 hetes terhes vagyok,és ha elkészül a papíron,haza is mehetek. Magamon kívül az örömtől szinte leugrottam az ágyról és repültek is a kórterembe,ahol alkalmi szobatársam,egy fiatal lány épp terhesség megszakításra várt,csak szelíden mosolygott rám. Nem szóltam a páromnak,hogy jöhetek haza. A barátnőmet,Edinát hívtam,aki alattunk lakott. Edina jött értem kocsival és hozott haza. Apa csak nézett rám,mikor beléptem az ajtón és mosolyogva a nyakába ugrottam és rátettem a kezét a hasamra. Mondtam neki, hogy gratulálok apuka. Sose felejtem el,hogy felcsillant a szeme.

Két hét múlva kellett mennünk nőgyógyászatra,kontrollra.A két hét úgy telt,hogy itthon pihentem,olvastam,és terhességi tesztből is csináltam még 3-at, fogalmam sincs minek,hogy biztosra menjek. Digitálisat,simát. A rokonok csak nevettek rajtam.

Aztán Eljött a nap. Izgultam,nagyon. A szakrendelőben nem kellett sokat várni. Már rutinosan pattantam fel a vizsgálóágyra,és fura módon eszembe se jutott,hogy bármi,baj lehet. Nem is volt. Ott volt egy kis fehér valami a felvételen, ami pulzált. Amikor hang is került a gépre és meghallottam,hogy ver a kis szíve... Leírhatatlan érzés volt. Megkaptam a papírokat,hogy élő terhesség,kb 8 hetes,jó szívműködéssel. Magas rizikófaktorba soroltak,eleve a PCOS miatt,így vissza kellett mennem a háziorvoshoz is,hogy igazoltan is kismama vagyok. Kismama...olyan furcsa volt ez a szó sokáig az elején.

Eleinte unalmas volt itthon lenni. Soha nem voltam az az itthon ülős típus. Most meg kellett szoknom. Hiányzott a munka,hogy csináljak valamit. Úgy éreztem tele vagyok energiával. Volt időm mindenre. Minden nap friss ebéddel vártam haza a páromat, takarítottam, olvastam. Aktívan pihentem. Nézelődtem a babadolgok után,mi mennyibe kerül kb. Hétvégente mindig volt valami programunk.Lassan előjöttek a tünetek is. Elkezdődtek a reggeli rosszullétek. A vizet egyáltalán nem bírtam reggel meginni. Ahogy lement,már jött is vissza. A banánnal és a májkrémmel ki lehetett kergetni a világból. Így telt el a március.

Újra izgultunk..
Április elején egyik hétvégén, húsvéthoz közeledve,úgy volt,hogy átmegyünk párom édesanyjához. Valamit segítenie kellett volna a páromnak. Indulás előtt még elmentem mosdóba és ijedten kiabáltam a páromnak,hogy azonnal hozza a telefonomat,baj van. Anyósom gondozónő volt,őt hívtam,ugyanis véreset pisiltem és amolyan pecsételő vérzést tapasztaltam. Anyósom azt mondta át ne menjünk,azonnal kórház. Rögtön taxit hívtunk és már mentünk is. Megvizsgáltak és persze nem engedtek haza. Egy bevérzést talált az orvos a méhen belül. Szerencsére a babával ellentétes oldalon,de szigorú pihenésre és fekvésre ítéltek. Magnéziumot kaptam. Azt mondták,valószínűleg megrepedt egy ér a méhfalban,ahogy az tágul,ez miatt lehet,de ha ez fokozódik,akkor ki is moshatja a kicsit.

Újra izgultunk,imát ima után mormoltam,pedig soha nem hittem igazán Istenben. Így eltelt 4 nap. Vérzés már másnap nem volt,de biztos ami biztos alapon marasztaltak. Az 5.napon behívtak vizsgálatra. Mivel a vérömleny jelentősen csökkent és felszívódott, az akkor 10 hetes kicsi is jól volt,szépen vert a szíve,hazaengedtek. Persze itthon kímélni kellett magam. Nem emelni,nem cipekedni. Ha lehet feküdni. De ki bír állandóan feküdni? Mindegy, ha ez kell, ez kell, nincs mese.  Eldöntöttük,hogy elmegyünk a doktornőhöz,akihez szerettünk volna menni. Mégis csak ez a PCOS a szakterülete,mégis tudja, hogyan kell egy ilyen beteget, egy ilyen betegséggel bíró kismamát kezelni.

A doktornő nagyon aranyos volt. Ő adott választ arra,mitől lehettek az erős görcsöl. Mivel a petefészekben ciszták vannak,amik folyadékkal vannak tele,egy ilyen ciszta kifakadt,és a megtermékenyítés egy időben zajlott. A hasi folyadék, a ciszta folyadéka volt,ami a hasüregbe ürült. Ezzel,egy időben egy spontán peteérés is történt, ami sikeresen megtermékenyült és beágyazódni készült. Ez a,két dolog egy időben történt,ez okozta az erős görcsöket.

Aztán ugye havonta jártunk a doktornőhöz,zajlottak a szükséges vizsgálatok:vérvétel, vizelet a védőnőnek stb. Csökkentek a rosszullétek,végre kezdtem élvezni a várandósságot. Szedtem a vitamint és a magnéziumot is,amit az erek védelme érdekében ajánlottak. Pihentem,amennyit bírtam. Emlékszem,sokat aludtam és filmeztem. Szépen előjöttek a klasszikus tünetek is: hangulatingadozás,kívánósság. Egyik este fél 12 kor ettem rántott sajtot áfonyadzsemmel. De az is előfordult,hogy az általam nem kedvelt mákos gubáért eladtam volna a fél karomat. Képes voltam sírni a reklámokon. A 14. héten voltunk a doktornőnél. Izgatottan vártuk a vizsgálatot. Szerettük volna tudni,ki lakik odabent,miután egyezségre jutottunk a fiú és kislány nevekkel kapcsolatban. Én kisfiút vártam. A kedvesem azt mondta, neki tökéletesen mindegy, csak egészséges legyen. Viszont nem lettünk okosabbak,ugyanis szerelmünk gyümölcse titkolózott. Nem mutatta meg magát.

Teltek tovább a hetek. Eljött a 18.heti genetikai ultrahang ideje. Édesanyám,aki az Alföldön él,épp itt volt még nálunk. Páromat nem engedték el szabadságra,így kapóra is jött,hogy akkor legalább a leendő nagymama elkísér. Közben a másik nagyi is felajánlkozott,így nagymamákkal felvértezve mentem az ultrahangra,tele várakozással,hogy hátha most megmutatja magát a mi kincsünk. A genetikai ultrahangon azonban az orvos inkább megijesztett,mint megnyugtatott volna. Kicsit több magzatvizet,és "túl fényes" beleket diagnosztizált,illetve egyértelműen nem tudta megmondani,hogy milyen nemű is a magzat. Budapestre küldött,az 1.számú Női Klinikára. Kissé idegesen itthon felhívtam a klinikát,ahova készségesen 2 héttel későbbre kaptam is időpontot. A két hét alatt rengeteget kutattam a neten. Mit jelent a több magzatvíz? Mire utalhat? Gondot jelent? És az -szakszóval- "echodens" belek? Illetve az enyhe bradiarchitmya? Sok rémisztő,aggasztó dolgot olvastam.

A védőnő nyugtatott,hogy ez az orvos mindenkivel ezt csinálja,és biztos hogy semmi baj nem lesz. Félve mentünk Pestre. Kint ültünk a váróban vagy nyolcan. Leendő szülők,vagy már gyakorlott szülők akik az x-dik gyermeket várták. Aki bement,mindenki fényképes papírokkal jött ki. És senki nem mondott semmit. 

Vajon mi vár rám odabent?..
Végre a mi sorszámunk villant fel a kijelzőn. Apát nem engedték be,így egyedül kellett bemennem. A szonográfus hölgy nagyon kedves volt. Ahogy vizsgálta a kicsit odabent a pocakban,mutogatta a kijelzőn,hogy nézze anyuka, itt a lába, ez a csípője.. Mindent,amiről csak beszélt,úgy mondott,hogy a hétköznapi ember is megértse,főleg én. A végéhez közeledve halkan kérdeztem csak rá,véletlen nem tudná e megmondani,milyen nemű kisbabánk lesz? Csodálkozva nézett rám,hogy eddig nem mondták meg? Mondtam,hogy sajnos a tatabányai doktor úr nem tudta egyértelműen megállapítani. Ekkor visszafordult a képernyő felé,és fogalmam sincs mit csinált,mit nem,de odabent a mi kincsünk szét tárta a lábacskáit és egyértelműen megmutatta,hogy ő bizony kislány. A szonográfus hölgy pedig kijelentette: Anyuka nézze,egyértelműen kislány. Majd kiugrottam a bőrömből. Szerencsére minden rendben volt a belekkel,a szívével is.

Az ajtón kilépve szinte a párom nyakába ugrottam. Potyogtak a könnyeim. Egyrészt a megkönnyebbülés miatt,hogy hála az égnek,minden rendben van,tényleg,másrészt pedig,hogy kislányunk lesz.Kifelé a klinikáról bementünk a vele szemben,lévő bababoltba,hogy vegyünk valami rózsaszínt,elvégre már tudjuk, kit várunk.
Ahogy hazaértünk Pestről,nagy örömmel tudattuk a nagyokkal,nagynénikkel,nagybácsikkal,hogy nekünk bizony Zsófibabànk lesz. Hihetetlen boldogság volt.

Már sosem lesz vége a sok rossznak?..
Másnap reggel ugyanúgy kezdődött mint a többi. Annyi különbséggel hogy kicsit fáradtabbnak éreztem magam. A reggeli rutin végeztével furcsa dologra lettem figyelmes. Egy véres, nyàlkàs valami köszönt ràm a papírról ... Nem tudtam mi az.

Azonnal szóltam a pàromnak hogy menjünk be a terhesgondozóba mert nem tudom hogy mi ez. Nem fàjt semmim,nem voltam rosszul, nem görcsöltem, nem véreztem. Bementünk.

Röpke két óràs vàrakozàs utàn behívtak. Az orvos,aki bent volt,megkért hogy feküdjek fel a vizsgálóágyra. Felfeküdtem,de felkelni nem engedett. Nem is mondta meg hogy mi van velem,csak úgy nem kelhetek fel. Kirohant és egy betegszállítóval jött vissza. Nagy szemekkel néztem rá,a bugyimat fogtam a kezemben,és màr nem tetszett a dolog. Beültettek a tolókocsiba és kérdeztem hogy mégis mi ez az egész. Akkor mondta a doki hogy a méhszàj 2 ujjnyira nyitva van,làtszik a magzatburok,megyünk szülni mert ebből ma gyerek lesz. Kinevettem és mondtam neki, hogy ne szórakozzunk màr,hogy szülnék most amikor novemberre vagyok kiírva? Nem is értettem a helyzetet. De ő csak mondta, hogy most megyünk a szülészetre és bizony szülünk. Ültem ott a tolókocsiba,kitoltak,a pàrom és mindenki a vàróban néztek ràm. Kedvesem ijedten kérdezte, hogy mi a baj,és csak annyit tudtam neki mondani,immàr könnyek között,hogy megyünk szülni. Rettenetesen féltem,hiszen még csak a 25. hétben jàrtunk....

A babàval minden rendben volt. Megkaptam a tüdőérlelőt és a visszatartó infúzió csöpögött màr lassan,mire kegyesen kaptunk 10 percet végre a kedvesemmel. Próbàlt nyugtatni,hogy minden rendben lesz,jó helyen vagyok,amit persze én is tudtam,de mit se ért.

Szigorú fekvésre ítéltek és a vajúdóban helyeztek el. A derekam alà kaptam egy magasítófélét,hogy minél kevesebb nyomàs érje a méhszàjat,ne tudjon jobban kinyílni,és az àgyam làbàt is megemelték 2-2 db téglàval. Iszonyú kényelmetlen volt,de nyilvàn a babànk érdekeit szem előtt tartva elviseltem. Sem mosdóba,sem enni nem kelhetnek fel. Làtogató sem jöhetett hozzàm,de a főorvos napi 10-15 percet engedélyezett a pàromnak. Ez volt hétfőn.

Arra nem készítették fel,hogy esetleg bàrmikor beindulhat a szülés spontàn,magàtól. Minden nap vizitkor ugyanazok a kérdések jöttek: hogy vagyok? Fekve nem sok mindent csinàlhat az ember. Különösebb fàjdalmaim nem voltak. Kicsit a lelkem fàjt. Nagyon rossz volt, hogy nem itthon voltam a megszokott kis környezetemben,a pàrommal. Napi 3-4 szülést hallgattam végig,miközben én azzal küzdöttem,hogy a kisbabàm bent maradjon még. Màsok annak örültek mellettem,a szomszédos szobàban,hogy megszületett a gyermekük. Rengeteg gondolat cikàzott a fejemben. Igen,igazsàgtalannnak éreztem,hogy nem zökkenőmentes,sima a vàrandóssàgom időszaka,hiszen vigyàztam magamra. Odafigyelünk mindenre:mit egyek,ne cipekedjek,ne hajolgassak nagyon,ne idegeskedjek...minden utasitàst betartottuk. Semmi gyógyszert nem voltam hajlandó bevenni kismamaként,sem fejfàjàsra,sem nàthàra,köhögésre. Semmire. És mégis ez történt. Igazsàgtalannak tartottam,igen,hogy alig volt pocakom,hogy alig szedtem fel pàr kilót,hogy nem fàjt a derekam,hogy nem jàrtam úgy,mint a pingvinek. Kicsit azt éreztem és szégyelltem is magam,hogy velem kismamaként csak a baj van.

A napi làtogatàsok csendes hangulatban teltek. Legtöbbször én pityeregtem,mikor a pàrom bejött. Mindketten azon izgultunk,hogy pocakban maradjon még a kisbabànk. Nagyon féltem,ő pedig mindig próbàlt biztatni,hogy minden rendben lesz. El is hittem. Főleg mikor egyik nap vizitnél azt mondta a doki,hogy mivel nem tàgultam màr napok óta jobban,és nincs vérzés sem,így leveszik rólam az infúziót. Ez volt szerda délutàn. Addigra màr 3.napja bent feküdtem.

Levették hàt szerda délutàn az infúziót. Kicsit mintha én is új erőre kaptam volna akkor. Elhittem hogy jajj de jó,biztos minden rendben lesz. Amikor a pàrom bejött aznap délutàn,meg is lepődött de együtt örültünk ennek a kicsike dolognak.

Aznap este még ràm tették az nst-t. Semmi újat nem.mutatott. Nem volt fàjàs tevékenység,a baba szívhangja is jó volt.

Ezekben a napokban mikortól befektettek,minden este imàdkoztam. Pedig amikor apukàm meghalt,megfogadtam,hogy soha többet egyetlen imàt sem ejtek ki a szàmon. Most mégis megtettem. Elmondtam hàt lefekvés előtt a miatyànkat. Minden este arra kértem Istent,hogy segítsen annak a pici kis életnek a pocakom van,hogy maradjon még odabent pàr hetet. Most is erre kértem és elaludtam.

De velem együtt talàn Isten is elaludt és lehet hogy nem hallotta az aznapi imàt,ugyanis hajnalban arra ébredtem reggel négy óra előtt,hogy fàj a hasam. Naivan azt hittem, hogy biztosan nagydolog lesz(elvégre hétfő óta nem voltam wc-n ilyen téren),de kb 10 perc utàn elmúlt az inger. Aztàn rà pàr percre kezdődött újra,de sokkal erősebben. Akkor màr sejtettem, hogy ez nem olyan jó,és kiabàltam a nővérkének.Ő persze hozta az nst-t,és riasztotta az ügyeletes orvost,aki kb fél óra múlva megjelent az àgyamnàl. Fàjàsaim voltak. Hirtelen visszakerült a visszatartó infúzió is,de ezúttal nem szépen lassan csepegett,hanem gyorsabban.

Rettenetesen féltem..

Fél órànként nézett ràm az orvos,hogy hogy érzem magam,hasznàl e az infúzió. Hàt semmit nem hasznàlt. Miutàn két visszatartó adag lefojt,màr kezdtek a műtétre előkészíteni. Itt mondta el az orvos,hogy beindult a szülés,nem tudjàk visszatartani. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak,mert a koraszülött osztàly itt a kórhàzban nagyon jó,és jó felszereltséggel rendelkezik.

Ott abban a helyzetben az embert ez semennyire sem nyugtatja meg. Engem se nyugtatott. Kétségbe esve próbàltam hívni a pàromat,akit lehetetlen volt elérni,mert itthon aludt,lenémított telefonnal... Anyósomat én keltettem reggel,hogy ha utoléri a fiàt,mondja meg neki, hogy megyek a műtőbe.

Reggel fél 7 kor berohant a főorvos,aki hallva az előzményeket az éjszakàról,azt mondta:azonnal műtő. Fél óra leforgàsa alatt,reggel 7 kor màr katéterrel fektettek àt a műtős àgyra és szàguldottak is velem.Emlékszem,hogy nagyon féltem. Potyogtak a könnyen. Folyton csak az takarítottam a fejemben,hogy miért velünk történik ez? Mi lesz most? Hogy fog életben maradni a gyermekünk?

Megszületett a kis csoda..
Bent a műtőben nagyon gyorsan történtek a dolgok. Emlékszem rà,hogy rettenetesen hideg volt. Szinte vacogtam. És nagyon kiszolgàltatottnak éreztem magam. A legnagyobb félelmem,hogy a beavatkozàs soràn bennem felejtenek valamit (egy eszközt vagy törlőt) eltörpült a baba felé irànyuló aggódàs mellett. A gerincbe kapott érzéstelenítő utàn azt még éreztem, hogy fertőtlenítővel bekenik a hajamat,de utàna semmit. Csak kis ràngatàst. Az anesztesek a fejemnél folyamatosan beszéltek hozzàm. Egyszer leesett a vérnyomàsom is,de különösebb beavatkozàs nélkül magamhoz tértem.

Észre sem vettem,hogy kiemelték a babàt,meg sem mutattàk. Azonnal becsomagoltàk melegítő fóliàba,és takaróba és màr vitték is a koraszülött intenzív osztàlyra. Csak onnan tudtam meg,hogy jól van,hogy a szülésznő visszaszaladt hogy "anyuka,kislàny lett és nagyon halkan sírdogál".

Kicsit megnyugodtam,hogy életben van. Így született meg 7:28 perckor,2016.augusztus 11-én reggel Hàli Zsófia Maja.

Elszorult a szívem..

Miutàn a műtét véget ért és csàszàrmetszéssel megszületett szerelmünk gyümölcse,engem kitoltak az osztàlyra. Emlékszem,hogy olyan tompa voltam. Mintha a testemen kívül lebegtek volna,mintha a testem nem is az enyém lenne deréktól lefelé. Ijesztő volt. Jöttek a nővérek és mesélték, hogy Zsófinak olyan kis krumpliorra van, mint nekem.

Ez volt a legelső képem róla. Apukàja fotózta le nekem, hogy ha màr személyesen még nem,de legalàbb így làthassam.

Amikor meglàttam a képet, őszintén megvallva,elsirtam magam. Valljuk be,nem így képzeli el az ember azt,amikor csalàddà vàltok. Én sem így képzeltem. Nem gondoltam soha,hogy nem foghatom a kezembe,nem puszilhatom meg a gyermekemet,amikor végre megszületik. Nem hittem,hogy nem teszik majd a hasára,hogy nem mutatjàk meg. Azt pedig végképp nem gondoltam,hogy ilyen picike lesz. Ahànyszor rànéztem a fotóra,elszorult a szívem. Nem mertem nyitni efelé a picike élet felé. Nem tudtam elfogadni,hogy komolyan így kellett megszülessen. Aznap délutàn 4 óra felé jött a nővér,hogy meg kellene próbàlni felkelni. Mondta mit csinàljak,én pedig csinàltam. Fàjni nem fàjt,legalàbbis testileg eltörpült a fàjdalom,amit éreztem ahogy a fàjdalomhoz képest,ami a lelkemben volt. Mert jobban lelkileg fàjt minden. Éjjel csak a fàjdalomcsillapítónak köszönhetően pihentem. Màr hajnalban ébren voltam. Kattogott az agyam. A miértekre kerestem vàlaszt. Miért mi éljük ezt àt? Miért most? Miért pont az én gyermekem? Miért én?

Vàlaszokat természetesen nem kaptam (csak később) és nem is talàltam. Alig vàrtam a reggelt. Megvolt a vizit,és az egyik szobatàrsam kisfia is lent volt a PIC en, ő felajànlotta, hogy menjünk együtt le. Alig vàrtam,hogy làthassam Zsófit. Izzadtam,mire a liftig kitotyogtam,de friss csàszàros édesanyaként jelen pillanatban az volt a legtöbb, amit a gyermekemért tehettem,hogy lemegyek hozzà. Egy emelet ide oda,bizony rettenetesen nagy tàvnak tűnt elsőre. A làbaim gyengék voltak,és a hasam...feszült. De nem érdekelt! A sajàt szememmel kellett làtnom Zsófit az inkubàtorban,hogy nem is tudom,elhiggyem a helyzetet,hogy meggyőződjek,hogy jól van.

Amikor leértünk és màr beöltöztem,kezet mostam,fertőtlenítették,kerestem egy nővért. Bevezettek oda,ahol az inkubàtorban ott pihent az én kis csodàm. Amikor meglàttam,az jutott először eszembe, hogy olyan, mint egy kis Borsó. Elneveztem magamban,magamnak Borsószemkiràlykisasszonynak. Csak àlltam az inkubàtor mellett,néztem. Nem sokat làttam belőle,egyrészt mert csak a kis orra làtszott,màsrészt mert patakokban fojtak a könnyeim.
 

Bár megölelhetném..
Nemsokàra megérkezett az ügyeletes doktornő,aki elmondta, hogy tulajdonképpen stabil most az àllapota,hogy sapkàs légzéstàmogatàst kap,ami azért kell hogy ne essen össze a tüdeje,mert azért még gyenge,kicsit fejletlen. Hogy vitaminokat kap infúzión,hogy volt labor,annak az eredményét még vàrjàk. Hogy most az első pàr hét kritikus lesz,mert ilyenkor nagyon sok dolog történhet az ilyen kicsike babàkkal,hogy az àllapota bàrmikor vàltozhat,de ha bàrmi történne telefonàlnak fel az osztàlyra, ahol én vagyok.

Elmondta,hogy benyúlni még nem szabad az inkubàtorba,mert a legkisebb érintés, nyomàs is okozhat agyvérzést,fertőzést. Megkért, hogy egyelőre csak kívülről nézzem és beszéljek nyugodtan hozzà,hiszen màr hallja és jól esik neki ha hallja a hangomat. Értetlenül néztem csak. Nem tudtam abban a helyzetben felfogni,hogy hogyan hallanà,hogyan esne jól bàrmi annak az icipici gyereknek odabent? Hiszen olyan kicsike... Tulajdonképpen magàval ezzel volt nehéz megbirkózni. Hogy olyan picike. Szinte még ki sem fejlődött rendesen. Szinte fekete volt a talpacskàja,làtni lehetett az ereket a bőre alatt,annyira vékony volt még a kis bőre. Csak az volt bennem,hogy Úristen,hogy lesz belőle gyerek? Màr végig így marad majd?

Nevetséges gondolatok ezek,de azt gondolom,hogy aki első babàt vàr és ilyen helyzetbe kerül bàrmilyen okból kifolyólag,tapasztalat hijàn nem tud ugye semmit. Ezeket pedig nem merjük megkérdezni az orvosoktól sem. Legalábbis én nem mertem. Nem hogy az orvosoktól,de nagyon senkitől sem.A túlélési esélyekről sem mertem kérdezni. Olvasni kezdtem. Nagyon sok koraszülöttekről szóló cikket elolvastam. Sok mindent megtudtam belőlük,és kicsit tisztàbb lett a kép,hogy mire is szàmíthatunk. Mennyi betegség,szövődmény fordulhat elő,mire kell felkészülnünk. Bàr Tamàs végig optimistàn àllt a dolgokhoz,én nagyon féltem. Éjjelenként éberen aludtam. Ahànyszor csörgött az osztàlyon a telefon, annyiszor rezzentem össze. Istenem,csak ne nekem telefonàljanak! Minden reggel azért adtam hàlàt,hogy nyugodtan telt az éjszaka.

A csalàd és a baràtaim mellettem voltak. A közösségi hàló egyik csoportja nagyon sok pozitív energiàt és erőt adott szàmomra.

Mikor lesz anyatej?..
A napok nem voltak ugyan könnyebbek,de Zsófi àllapota tovàbbra is stabilnak bizonyult. Én testileg erősödtem,de lelkileg rom voltam. Napjàban többször jött ràm a siràs. A gyomromban görccsel mentem le egy nap 3 szor a kicsihez. Mindig azt kérdezték,hogy mikor lesz anyatej? Még masszírozzam a melleket. Senki nem mutatta meg hogyan. Csak masszírozzam. Többször egy nap. Mert nagyon kellene a tej Zsófinak.

Videókat néztem a youtubeon, hogyan masszírozzam,hogyan stimulàljam a melleket. Nem volt elég a baba miatti aggódàs,mostmàr az anyatej is benne volt a képben. Nem egy boldogsàgtól kicsattanó,büszke édesanya làtvànyàt nyújtottam,hanem egy összetört,lelkileg instabil emberét.

Tamàs nyugtatgatott és amikor késő délután indultak haza a kórhàzból,valami szokatlant éreztem. Lepillantva azt vettem észre,mintha vizes lenne a hàloingem. Az anyatej volt. Aznap este màr kb 10-15 csepp anyatejet,illetve előtejet tudtam vinni Zsófinak. Végre,megtört a jég.

Màsnap kora hajnalban keltem,hogy míg mindenki alszik,a kórterem mosdójàban nyugodtan tudjak fejni. Reggel,a vizit utàn újra tudtam valami kevésbé tejet levinni Zsófinak. Ez így ment egész nap. Nem volt nagy mennyiség,amit fejni tudtam,de igyekeztem.

Egyik délutàn,amikor apàval együtt mentünk le a kicsihez,odajött a doktornő az inkubàtorhoz és engedélyt kaptunk benyúlni. Nem simogatni,csak benyúlni. És egyszerre csak egyikünk. Hihetetlen boldogsàg volt! Igaz,én még mindig sírtam,ahànyszor csak lent voltam,de igyekeztem tartani magam. A nővérek azt mondtàk,keressek valami kapaszkodót,mert így teljesen ki fogok készülni.

Zsófi kapta az anyatejet,az àllapota stabil volt tovàbbra is. Engem a műtét utàn nem egész egy héttel hazaengedtek. Nagyon hiànyzott az otthoni környezet. Azt hittem,minden sokkal jobb lesz ha hazajöhetek a korhàzból. De nem.

Itthon itt volt a kisàgy,a babakocsi,a szekrénybe a kisruhàk,pelenkàk. De az àgyban nem szuszogott baba,a babakocsiban sem feküdt senki....

Újra elkapott az az érzés,a félelem. Nem volt könnyű. Volt olyan,hogy este,zuhany utàn sírva jöttem ki a fürdőszobàból. Azért sírtam,mert eltűnt a pocakom. Vicces lehet ezt így olvasni,mert sok anya amiatt aggódik,hogy jajj csak tűnjön el a terhespocak,én meg pont amiatt sírtam,hogy nem volt màr meg. Nem híztam sokat a vàrandóssàg alatt. A 20. héttől kezdtek el feljönni a kilók. Így mindössze 3-4 kgt szedtem magamra.

Itthon elég nehezek voltak a napok az előbb említett dolog miatt. Tudtam,hogy van egy kislànyom,mégis azt éreztem,hogy nincs. Hiànyzott a baba illat,a síràs. Mindeközben küzdöttem az anyatejjel is.
Mindennap ingàztam,ingàztunk a kórhàz és az itthon között. Minden nap gyomorideggel àlltam az ajtóban,hogy vajon,mire megyek be. Hogy van Zsófi? Egyik ilyen làtogatàs alkalmàval,akkor volt Zsófi kb egy hetes,amikor megérkeztem a kórhàzba,szinte repült felém a doktornő,hogy "anyuka,kenguruzhatnànak". Ezt a pillanatot vàrtam.

A kenguru módszer lényege,hogy a Koraszülött babàt az édesanyja mellkasàra teszik. Ez nem csak a babànak tesz jót (pozitív hatàssal van a fejlődésére,és minden életjelenségére,közérzetét) de az édesanyàknak is jót tesz. (Pozitív hatàssal lehet a tejtermelődésre) Megszülethetett az első közös pillanatunk.

Amikor kivették az inkubàtorból,úgy műszerekkel együtt,akkor làttam milyen kis vékony,milyen törékeny. Ràtették a mellkason rá. Pihe könnyű volt. Eleinte nyöszörgött kicsit,de hamar megnyugodott és visszaszenderedett. Én pedig csak néztem. Közben a könnyekkel küzdöttem és a zokogàssal. Becsuktam a szemem és magamban hàlàt mondtam ezért a pillanatért,azért hogy elértük ezt. Varàzslatos volt.

Az első kenguruzàst innentől szép lassan tovàbbiak követték. Itthon ugyanúgy ment a küzdelem a több tej érdekében. Ittam a tejszaporitó teàt,kipróbàltam a malàtasört,a ràntott levest,a rostos levet,a homeopàtiàs bogyót és a görög szénamagot. Néha kicsit több màskor fele annyi tejet tudtam lefejni.

Nagyon fájtak a szavai..
De nem adtuk fel. Hol én,hol a pàrom,Tamàs,hol pedig együtt vittük be a tejet Zsófinak. Egyik reggel Tamàs vitte be délelőtt a tejet és ő szeretett volna bemenni Zsófihoz. Ha ő ment be,àltalàban egy màsfél óra alatt megfordult,akkor azonban valahogy elhúzódott a làtogatàs. Nekem itthon elég rossz előérzetem volt,így felhívtam apàt,hogy mi újsàg. Azt mondta,nem tudja,de nem engedték be. Azonnal tudtam,hogy valami nincs rendben és hívtam az osztàlyt.

Orvost kapcsoltak,aki elmondta,hogy nagy baj van. Zsófi légzése és keringése összeomlott,újra kellett éleszteni,jelenleg is rajta dolgoznak a kollégàk. Letettem a telefont és úgy ahogy voltam,taxival rohantam a kórhàzba. Ott kellett lennem. Közel a gyermekemhez. Igaz,az ajtó elvàlasztott tőle,de ott volt a pàrom is. Amikor odaértek,Tamàs a folyosón rótta a köröket. Mondta hogy most mentek el a röntgenesek,a labor eredményre meg még vàrnak. Mindketten nagyon idegesek voltunk.

Csak ültünk ott a kórhàzi folyosón,a PIC előtt és vàrtunk. Vàrtuk,hogy kijöjjön valaki,és mondjon valamit. Két óra telt így el. Két óra elteltével màr nem bírtam tovàbb,és betelefonàltam az osztàlyra,hogy egy orvossal beszélhessek. Ugyanaz a doktornő volt a vonalban és megnyugtatott,hogy Zsófit stabilizàltàk,kis türelmet kér még és utàna bemehetünk.

Körülbelül tíz perc múlva kijött és behívott bennünket. Beöltöztünk,bemosakodtunk és végre bemehettünk a kislànyunkhoz. Csak az arcàt làttuk,lélegeztető gépen volt. Aludt. A doktornő elmondta,hogy a labor alapjàn egy fertőzés miatt történhetett ez,de sikerült őt visszahozni. Az újraélesztés miatt légmellet kapott,de a felesleges levegőt leszivtàk a mellüregből. Morfiumot kapott,hogy ne legyenek fàjdalmai,azt mondta,ne ijedjünk meg,de most napokig így lesz,hogy a stresszhormonok ne zavarjàk az àllapotàt,tudjon pihenni. Nagyon fàjt a szavait hallgatni. Belegondoltam,hogy előtte kenguruztunk. Az jàrt a fejemben hogy biztos akkor kaphatott el valamit. Magamat okoltam. Magam sem értettem,miért,de hirtelen megkérdeztem a doktornőt: fel kell készülnünk a legrosszabbra?

Engem is meglepett a kérdés,de nem tudtam magamban tartani,sem àtgondolni. Tudnom kellett,mire szàmithatunk. Azt mondta,hogy ezt előre nem lehet sajnos megmondani,de ha megnyugtat,nyugodtan telefonàljunk,akàr órànként is.

Kicsit nyugodtabban jöttünk haza abból a szempontból,hogy Zsófi alszik,most per pillanat jól van. De nem voltunk itthon sem nyugodtak. Alig vàrtam,hogy egy egy óra elteltével telefonàljunk. Hàla Istennek mindig ugyanazt mondtàk. A kislàny jól van,az àllapota stabil. Zsófi 4 napot töltött a lélegeztető gépen, addig kapta a morfiumot,két hétig kapott antibiotikumot. Ennyi időbe telt, hogy legyőzte a fertőzést.

Igazàbol ott,abban a pillanatban döntöttem el,hogy haza fogjuk őt hozni a kórhàzból,amikor a doktornő azt mondta hogy szerencsére sikerült visszahozni. Akkor kaptam meg a vàlaszt a miértekre. Ott ébredtem fel!

A vàlasz a miértekre az volt,hogy ő minket vàlasztott..
Velünk akar lenni. Soha nem hittem a lélekvàndorlàsban,reinkarnàcióban és ilyesmiben. Most viszont,épp az előtte lévő napokban olvastam egy cikket,ami teljesen belevàgott a helyzetbe. A cikk arról szólt,hogy mielőtt egy lélek leszületne ide a földre,kivàlasztja azt/azokat,akikhez érkezni akar. A 9 hónap alatt felkészül a születésre,és eldöntheti,tényleg azokhoz szeretne e megszületni,akiket vàlasztott,tényleg méltók e,készek e rà,hogy ő megérkezzen oda. Mondhatnànk azt is, hogy megbizonyosodik róla,jó helyre készül e,jó kezekbe teszi e az életét. Nevetségesnek talàltam ezt,amikor olvastam,de nem ment ki a fejemből.

És làttam benne ràciót. Ahogyan abban is làtok,hogy akit a halàlból visszahoznak,az vissza is akar onnan jönni,annak dolga van még itt köztünk. Zsófi vissza akart jönni. Minket vàlasztott,hozzànk akart jönni. Eldöntöttem,hogy ha a fene fenét eszik is,igenis méltó leszek arra,hogy ennek a kislànynak az édesanyja legyek! Ha màr engem vàlasztott,én bebizonyítom neki,hogy bölcsen vàlasztott. A fertőzés miatt nem kenguruzhattunk két hétig,míg meg nem gyógyult. Kenguruzàs helyett mesekönyvet vittem be magammal. Délutànonként màsfél-két óràt ültem az inkubàtor mellett és mesét olvastam,vagy énekeltem. Beszéltem neki,milyen klassz kis birodalma lesz itthon,hogy vàrjuk,hogy mennyi mindenki szurkol neki. Biztattam őt hogy erősnek kell lennie,hogy tartson ki. Megígértem neki,hogy nagyon boldogok leszünk ha màr majd itthon lesz velünk,hogy soha többet nem fogok sírni,csak örömömben.

Amikor meggyógyult a fertőzésből, bevezettük az apàs kenguruzàst is lassan. Egyszer apa,egyszer én pihentünk Zsófival. Ha apàs kenguru volt,akkor én mesét olvastam,míg ők ismerkedtek egymàssal. Ha rajtam pihent akkor apa beszélt hozzà. Meghitt pillanatok voltak. Főleg amikor először tették apa mellkasàra. Egy darabig csak szuszogott,aztàn nagy szemekkel rànézett az apjàra. Azok a nagy boci szemek,a csodàlkozàs. Gyönyörű pillanat volt. Vagy amikor megfogta az ujjunkat,vagy az első mosolya az inkubàtorban... Mi ezeket nem itthon,hanem a kórhàzban éltük àt.

Így teltek a hetek. Lassan lassan hízni is elkezdett. Csak sajnos hiàba a kenguru módszer,a mindenféle trükk,praktika a több anyatej érdekében,sajnos egyre kevesebb volt amit fejni tudtam. A tejkonyhàra is bementem,de az ipari szívó sem tudott 60 ml-nél több tejet varàzsolni. Azt mondta a tejkonyhàs néni,hogy ezt sajnos el kell fogadni,hogy nekem ennyi van. Próbàltam elfogadni,de nagyon nehezen ment. Visszagondolva tényleg megtettem mindent,amit csak tudtam. Egy dolgot kivéve: nem pihentem eleget. De ki tud pihenni,amikor a gyermeke a korhàzban van? Szerintem senki sem.

Gyarapodunk..
A minden napi kórhàzi làtogatàs mellett be kellett illeszteni az itthoni teendőket is. Tamàs hàlistennek sokat segített. Ha kellett,akkor megfőzte az ebédet,vagy éppen azt mondta hogy hagyjuk a csudàba,eszünk valami hideget,menjünk Zsófi hoz. Nem morgott ha szaladt a lakàs,ha este nem lehetett hozzàm szólni,mert hamar elaludtam. Làtta,tapasztalta a helyzetet,mert ő is benne volt nyakig.Ahogy így teltek a hetek,Zsófi is egyre erősebb,husisabb lett. Az egyik délutàn lelkesen készültem be kenguruzni. Amikor beértem,becsengettem. Beengedtek de amikor kérdeztem,mehetek e àtöltözni,azt a vàlaszt kaptam hogy nem. Jól van,gondoltam,làttam hogy nagy a sürgés forgàs. Beletörődtem, hogy oké,ma nem kenguruzok. Felvettem hàt a szokàsos zöld ruhàt,bemosakodtam. Amikor a kórterem ajtajàhoz értem,és benéztem,megijedtem. Nem volt meg az inkubàtor. Ott àlltam,kétségbe esve,és csak néztem ijedten.

A szomszéd kórteremből kopogott a nővér és mutogatott egy kis üveglàdàt az ablak alatt,az inkubàtor helyén. Először nem értettem. Viszont amikor közelebb léptem... Nem hittem a szememnek. Zsófi feküdt ott és ruha volt rajta!

Eltűntek az érzékelők,csak a hosszú pulzoximéter volt a kis làbàn. Màr nem kellett kérni, hogy kivegyék az inkubàtorból,màr akkor vettem ki,öleltem magamhoz,amikor csak akartam! Annyira boldog voltam! Csak potyogtak a könnyeim,olyan sokkot kaptam. Nem is bírtam sokàig bent lenni,csak kb negyed óràt.

Akkor volt Zsófi 1710 gramm. Innen kezdve màr kicsit gyorsabban teltek a hetek. Próbàlgattàk cumisüvegből etetni. Sajnos màr tàpszerrel,mert az anyatej màr kevés volt neki. Az adagját szépen emésztette,semmi baj nem volt. Hiznia kellett. Lassacskàn eltűnt a pulzoximéter is,és felvàltotta azt a légzés figyelő. Zsófi lett a PIC "Hercegnője". Sokan így hivtàk a nővérek. Amikor màr napi 3-szor ehetett cumisüvegből,az orvosok megengedték,hogy én etessem. Eleinte ügyetlen voltam,Zsófi pedig malac. De szépen összeszoktunk. Többszörre ette meg az adagjàt. A szoptatàsi idő,etetési idő elméletileg 40 perc volt. A maradék 20 perc büfiztetés,altatàs. Nos,Zsófi az elején volt hogy 45-50 perc alatt ette meg a tàpszert,amit ennie kellett. Aztàn ez az idő egyre kevesebb lett. Egyre ügyesebb lett. Ahogy ügyesedett,a nővérkék úgy harcoltàk ki hogy a legtöbb étkezése cumisüvegből történjen. Így a mi itthoni napirendünk is àtalakult. Én elmentem otthonról reggel 7-kor és este ugyanekkor,7 órakor estem haza. Vittem magammal enni,inni. Volt nàlam könyv,rejtvényujsàg,fülhallgató. A kórhàzi folyosón ülve olvastam vagy zenét hallgattam,de az is előfordult hogy egy széken ülve szundikàltam. De minden etetésnél én etettem Zsófia cumisüvegből. Napközben néha hazaugrottam busszal egy adag ruhàt bedobni a mosógép és és elindítani a programot. Az este 5 órai etetés volt az utolsó,amin bent voltam.

Zsófi tehàt szépen fejlődött. Egyre ügyesebben evett a cumisüvegből.

Közeledett a nap,hogy hazajöhessen a sajàt kis birodalmàba..

Nagyon vàrtuk màr,főleg én hogy valaki szuszogjon a kisàgyban,hogy babaillat lengje be a lakàst. Végül 3 hónapnyi kórhàzi tartózkodàs utàn,2016.11.04-én délutàn,2490 grammal hazahozhattuk a mi kis Csodànkat.

Amikor hazajöttünk nagyon furcsa volt. Hiàba tudtam màr pelenkàzni,megetetni,tudtam hogyan fogják,hiàba. Itthon voltunk,mégis idegen volt. Persze hisz megszoktuk a műszereket,a csipogàst,az orvosokat,nővéreket. Most pedig csak mi voltunk! Olyan pici volt és törékeny. Félve öltöztettem àt. Szinte eltűnt a ruhàkban. Este,fürdetésnél a kàdban. Beleveszett a kiskàdba. De itthon volt!

Nagyon ügyeljünk rà,hogy nyugalom vegye körül. Ne legyen nagyon hangos a tv,ne zavarja semmi sem. Etetés nél félve fogtam a karomba,tényleg olyan kicsike volt. Első nap,még este 11 utàn emlékszem hogy felhívtam a kórházat hogy éjjel is eszik e még vagy csak tea kell neki. Sírt és panaszkodott,de nem tudtam mi a baj.

Az első két hónap nagyon kemény volt itthon. Megküzdöttünk a hasfàjàssal,a pukikkal, frontokkal,egymàssal. Összecsiszolódtunk. Lassan lassan kiismertem,mikor miért és hogyan sír. Milyen az a siràs,ha éhes,ha fàj valami,ha csavarja a puki a hasàt. Kemény időszak volt. Szaladtam taxival este 10 utàn gyógyszertàrba,futottunk a korhàzba este 9 kor is,hívtam a védőnőt késő este is. De megismertük egymàst. Én lelazultam. Na nem teljesen,de lentebb adtam a paramami image-ből. Higgadtan tényleg sokkal könnyebb volt.Zsófi tanított,jelzett. Csak biznom kellett benne.

És persze magamban is,hogy ràérzek,mit hogyan csinàljak.

Félelem rengeteg volt bennem. A legnagyobb félelmem-mai napig is- az volt,hogy olyan beteg lesz hogy kórházba kell vinnünk és ott kell maradjon.

Első közös karácsony Zsófival

A hàrom hónap nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Nem is a hónapok,inkàbb az érzések,amikkel az ember a napoknak indult neki abban az időben. Mai napig megmaradt, hogy ha orvoshoz kell mennünk (mindegy hogy beteg,vagy csak vizsgàlat,kontroll) rosszul vagyok. Neki,Zsófinak is lehetnek emlékei,mert ha a koraszülött gondozàson meglàtja a doktornőt,elég ha rànéz, màr ordít.

A kezdeti időszakban itthon is jöttek fel emlékei. Volt olyan hogy úgy aludt hogy ordított. Oda futottunk hogy biztos valami baj van,de ő aludt és úgy üvöltött. Sokszor olyan hangokat adott ki,mint aki fulladozik. Pedig szintén aludt. A sok szondàzàs miatt lehetett. Valószínűleg újra élt,újra àlmodott dolgokat.Félelmetes volt. Hàla Istennek elmúltak ezek. Màra egy mosolygós,huncutszemű,virgonc kislàny lett.

Nagyon büszkék vagyunk rà. Amin keresztül ment és ahovà màr eljutott... Tényleg igazi Csoda. Kicsi ugyan,de nekünk a legnagyobb csoda az életünkben!

Évivel azóta is tartjuk a kapcsolatot és aktív résztvevője a csoportnak. Most már Ő ad tanácsokat sorstársainak és segíti át a nehéz időkön azokat a kismamákat/édesanyákat, akik hasonló cipőben járnak Vele. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Neked, hogy megnyitottad lelked felém, annak ellenére, hogy feltörtek belőled a múlt nehézségei és fájdalmai. Köszönöm, hogy általam átadod másnak is a történeted. Tudod, hogy mindig csak azt tudom mondani, hogy minden tiszteletem a Tiéd! Egy erős Nő és áldozatos Édesanya vagy! Kedves olvasó! Tudd, hogy sosem vagy egyedül! Tudom, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb teher, de legyen mindig ott előtted az a gondolat, hogy amíg nem adod fel, addig még nem veszítettél! És ne is add fel, SOHA!