Magány

Kedveseim!

Mindenki számára ismerős ez a szó. Tág fogalom azonban. Mindenkinek mást jelent a magány. Ki hogy éli meg, természettől vagy neveltetéstől függ? Vagy összefügg a kettő? Olyan vagy amilyennek Isten teremtett vagy az élet formált? Én úgy gondolom, hogy mindennek megvan az oka, nem véletlenszerűen történnek velünk a dolgok, mondhatnám azt is, hogy a sorsunk megvan írva egy "Nagy könyvbe" és bizony lehet csodás gyermekkorunk, ha az élet megleckéztet, kevés ember nem keseredik meg. Egyszer mindenkinek beérik a feje lágya, de titkon mindenki szeretne inkább a gondtalan gyermek maradni.

Én gyermekkoromban pont az a naiv kislány voltam, mint a többi. Senki észre nem vette volna rajtam, hogy problémás családból származom. Hogy nem az a tipikus idilli gyermekkorom van. Nem mondom,  hogy nem kísérte végig az egész életem a sok feszültség, csak nem mértem fel a dolgok súlyát. Nem éreztem át ANNYIRA.. Mert bizony tudtam, hogy nem az a normális körülmény, amiben én éltem. Tudtam, hogy nehéz anyunak, hogy nehéz a testvéremnek és nekem is, de ahogy kiléptem az ajtón, otthagytam a gondokat. Nem vettem észre mennyi teher nehezedik anyu vállára, ezt csak akkor éreztem meg, amikor egyedül maradtam.. Nekem valahogy természetes volt, hogy ha valami bánt, ott lesz anyu, és megvigasztal, tanácsot ad, felvidít. Soha semmivel nem kellett egyedül megküzdenem. Egy olyan mintakép állt előttem, aki nő létére erősebb volt bármelyik férfinél, aki mindent megtudott oldani egyedül és még ha sokszor is volt ideges, a sok probléma közt engem helyezett előnybe és volt ereje rám mosolyogni. 

Hamar felkellet nőnöm. Sajnos az élet rengeteg akadály elé állított. Az eleven, mindenen kacagó kis csajból 3 év alatt egy idegileg kimerült, megkeseredett ember lett, és hiába lettem édesanya, őszintén semmi boldogságom nincs. Közhely lenne állítani ennyi tragédia után, hogy boldog vagyok. Persze hálát adok a jó Istennek, hogy egészséges a kislányom,  örömmel tölt el, hogy Ő van nekem, hiszen rajta kívül senkim nem lenne. De egyedül érzem magam, magányos vagyok. Hirtelen elveszítettem a legjobb barátom, a lelki társam, azt aki tulajdonképpen rendben tartotta a lelkivilágom. Akivel egy hullámhosszon voltam, aki ha a szemembe nézett már tudta, ha bánt valami. Még egy ilyen ember nincs és nem is lesz az életemben. Bizony hiányzik, hogy valaki megfogja a kezem és azt mondja "Nem vagy egyedül, én melletted vagyok". Vagy csak szimplán egy személy, akinek ráborulhatok a mellkasára, hogy biztonságban érezzem magam ebben a nagyvilágban. Azt mondod butaság amit írok, hiszen családom van? Nem lehet úgy magányos az ember, hogy vannak körülötte? Csak úgy igazán..! Erről van egy nagyon jó idézetem Jo Marchant-tól:  "A magány érzéséhez nem kell lakatlan sziget. Ha nem érezzük, hogy törődnek velünk, akkor is egyedül érezhetjük magunkat, ha sokan vesznek minket körül - az egyetemen, a zsúfolt buszon, egy megromlott párkapcsolatban."
Bizony rám szakadt az összes teher, felelősség, és mindezzel úgy érzem egyedül maradtam. Meg kell vele birkóznom, és menni is fog, mert muszáj. Csak azt remélem nem megyek rá. Hogy lehet-e ezt kezelni? Nem hiszem, nem tudom. Még együtt élni sem tudok vele. Ez már nem merül ki abban, hogy elfoglalom magam vagy lekötöm magam valamivel. Nevelem a lányom, intézem a dolgainkat, építgetem a jövőnket, közben belül gyászolok és még magamra is van időm. Nem unatkozom mégis ennyi tennivaló közt van "időm" felismerni magamon a magány jeleit.  Az írás sokban könnyít a bennem zajló kálvárián. Kicsit tisztábban látok már. Majd, ha tudom a megoldást, teszek ellene. Addig túlélek. Mert jelen helyzetben minden napom túlélés. Egy szép gondolattal búcsúzom most tőletek, amivel nagyon hasonulok: "A megkeseredett ember mindig magányos. Amikor egy hegyben vagy tengerben gyönyörködik, a magánya díszleteiben gyönyörködik. Mindig egyedül áll a díszletei között. Mindegy, hányan és kik veszik körül, ők is csak díszletek maradnak. Aki megkeseredett, annak még a szerelme, férje, anyja, apja vagy a gyermekei is csak díszletek. Árnyak, szörnyetegek, akikkel egyedül küzd. Akik pont azzal a dühvel rontanak rá, amit ő érez. A megkeseredett embernek minden sérelme, dühe, bosszúvágya jogos, és minden fájdalom számonkérése, amit ő okoz, jogtalan. Nem elfordulnak tőle, hanem olyan igazságban él, amelyben helye csak neki van." -Bartis Attila



Köszönöm, hogy elolvastad a gondolataim!